Óóó, igen, ma – a jelek szerint – sokat vétkeztem, de valójában (persze, persze, magyarázd csak!) ízlelgettem a kitűzött célt. És bár volt benne lemondás is, összességében viszont elég könnyűnek tűnik most ez az egész.
Az első cigim délelőtt 10 után nem sokkal gyulladt, nagyjából három órával ébredés után. Addig nem is igazán hiányzott, viszont akkor – már dolgoztam, még otthon – hirtelen rám tört, hogy nekem kávé kell, nekem bármi kell, leesik a fejem. Kávéhoz viszont nem volt sok kedvem, úgyhogy a zöldtea mellett döntöttem – és amíg felforrt a víz, azt is elhatároztam, hogy a tea tiszteletet kap, én meg cigit. Magyarán, amíg teázom, nem dolgozom, kiélvezem a kis szünetet, vele együtt pedig a nap első nikotinlöketét is. Mondanom sem kell, tökéletesen sikerült.
A második utáni vágy hasonló volt az elsőhöz, addig – bár alkalmas pillanatokban folyton eszembe jutott – nem éreztem, hogy valóban kellene a bagó. Délután egy, már a kávézóban, szintén munka (de még nem írás) közben. Nem akartam különösebben ellenállni neki, ha jönni akar, hát jöjjön. Jellemző, hogy amint meggyújtottam, már nyúltam is a telefonért, hogy akkor hívom, akit éppen kellett, de neeeem! Ez már nem az menet – cigi kiélvez, telefon csak ez után.
Negyed hétkor végeztem, addig még összesen hármat szívtam el, az elmúlt napokhoz képest mondhatni abszolút zsinórban. Eljött ugyanis a cikkírás ideje. Ennyi. Nem tudom, és nem is akarom letenni a cigit, miközben írok. Úgyhogy nem is fogom. Füst nélkül, úgy látszik, nem indul be rendesen az agyam. (ezt a posztot egyébként cigi nélkül írom – hát olyan is :) )
Még kettő egy jó barátnál, beszélgetés közben, és vége. Úton hazafelé már inkább azon gondolkodom, hogy nem is hiányzik. Se a megállóban, se menet közben, sem sehol.
Ez lett volna? Elértem volna, amit akartam? Nem hiszem, tuti lesznek még keményebb napok, amikor szembe kell nézni a lemondással…
