függőségmentes szenvedélyt

Még az sem kizárt, hogy a tegnap vásárolt cigim kitart holnap is – és akkor legyen ez mostantól cél; dohányárut legközelebb pénteken vásárolok. Pont.

Feleslegesnek érzem viszont most már, hogy tovább értekezzek itt arról, hogy mikor, milyen körülmények között gyújtottam, vagy épp nem gyújtottam rá. A lényeg, hogy egyelőre tartom magam, és ezen a ponton válik érdekessé Fearan kommentje az előző poszthoz: 

Mikor elkezd az ember leszokni azt figyeltem meg, hogy létrejön az emberben egy valami, amit én "nikotin énnek" nevezek. Ennek csupán egyetlen feladata van: Mértéktelen kreatív energiát ölni abba, hogy meggyőzzön arról, logikusan vagy bármilyen eszközzel, hogy miért kell neked mégiscsak dohányoznod. ÉS nagyon jól nyomja. Azt mondja kevesebb lesz ez meg az, sőt te is kevesebb leszel nélküle és mivel elhiszed neki az is leszel. Az utolsó szavai a legkeményebbek. Amikor már legyőzted és hónapok óta tiszta vagy azt mondja: "Látod milyen egyszerű volt? Nyugodtan gyújts rá mikor kedved van hozzá, mert tudod uralni." Persze ez is hazugság...

Merthogy mi zárja ki, hogy összehaverkodjak én ezzel a Nikotin Én nevű fószerrel? Onnantól kezdve jöhet bármilyen kreatív-furmányos ötlettel, hogy rábírjon a dohányzásra, valójában rá fog jönni, hogy nyitott kapukat dönget. Miért kellene jönnie? Tudja, hogy mikor dohányzom, és mikor nem, és mikor, milyen tevékenységek közepette akarok, és melyek közben nem. Tisztes távolságtartással ugyan, de szerinem lehet haverságban élni a faszival, nem tűnik hülyegyereknek.

Most például irtó jól esne egy cigi. Ha úgy tetszik, akkor Nikotin Én nyomja is a gombot, hogy „lefekvés előtti cigi, hű, az milyen jó, fontos”, szerintem még attól se riadna vissza, hogy elmagyarázza, hogy valamilyen úton-módon, végső soron egészséges is. Magyarázza, nem érdekel. Majd amikor holnap délelőtt, úgy 10-11 tájban azzal áll elő, hogy a kávém mellé ugyan legyek olyan kedves, és gyújtsak rá – hát, tuti nem fogok ellenkezni. (ha belegondolok, az lesz a következő cigim)

A cél az, hogy nyugodtan rágyújtsak, amikor valóban szükségét érzem, így hát lényegében ez az egész folyamat nem más, mint megtanulni szelektálni, és határvonalat húzni a cigi iránti vágyak, szükségletek között.

Harmadik napja annak, hogy tudom uralni.

Óóó, igen, ma – a jelek szerint – sokat vétkeztem, de valójában (persze, persze, magyarázd csak!) ízlelgettem a kitűzött célt. És bár volt benne lemondás is, összességében viszont elég könnyűnek tűnik most ez az egész.

Volt ez… Volt ez a kemény három napom múlt héten, ami ágynak küldött, mint még soha semmi korábban az életemben. Szerdától péntekig teljes K.O., hívjuk mandulagyulladásnak, és maradjunk annyiban, hogy minden sejtem kemény harcot vívott az életben maradásért. Szombatra aztán kisebb javulás, estére a megvilágosodás: kicsit túlpörgettem ezt a húshalmazt itt magam körül, rohanások, stresszelések, nemevések, hirtelen-nagyevések, nemalvások, partizások – na meg az ezt végigkísérő, tömény és számolatlan, tulajdonképpen folyamatos dohányzás.

Te jó ég! Most kezd csak leesni, mennyit is cigiztem. Az ébredés, a nap első ködös gondolatai füstben fogannak, aztán még egy, alig húsz perc múlva a vonatig, arról le – ismét, buszra vár, leszáll, rágyújt, reggelit, végre valami keveset, művit, aztán persze cigi, közben már megy a meló, mikor-hol-kivel, egy-két anyag felvéve, irány a kávézó, addig is egy cigi, aztán a hosszúkávé mellé, míg nyílik a Word, az Outlook, még egy, és lehet is nekiesni a meló írós részének, cigivel a szájban, 1000 karakterenként egy szál – legalább. A cigi hamarabb fogy el, minthogy ebédelni kéne – arra úgysincs most idő –, boltba le, újabb doboz, már csak két cikk, és megvagyunk, és kész, és tényleg, csak mire három órával később, addigra az új doboznak a fele ismét csak szevasz. És még hátravan a napból legalább 6 éber óra – cigizés újra, esetleg összefutás és cigizés, vagy egy sör mellé is kettő-három, és akkor hazafelé, és… Az egyetlen, amit meg tudtam állni, hogy a vonatról leszállva rágyújtsak. Bennem élt a vágy, hogy amíg megteszem ezt a kurta, négyperces kis utat hazáig, elslukkolok egy cigit, de tudtam, hogy hazaérve úgyis az lesz az első. Ez azért már sok lenne, gondoltam. És meg is álltam – azt a havi 4-5 alkalmat kivéve, persze. És akkor itthon, csak úgy dől befele a cigifüst a torokba, mindegy, mi közben, lefekvés előtt még egy – és elalvás előtt is.

Most… Cigi-stop van érvényben. Ami azt jelenti, hogy hivatalosan nem dohányzom, és ma csak három szálat szívtam el. A hat éber órából még három nagyjából hátravan, meglátjuk, mi lesz. Régi cimborámtól azt a jó tanácsot kaptam, hogy találjam meg a számomra pozitív esszenciát abban, ahogy leszokom. Éljem végig a saját szenvedéseim, figyeljek rá, hogy milyen érzés lemondani valamiről – ami csak attól lemondás, hogy vágyom rá. Szóval, most cigizés helyett jobb híján inkább leírom, hogy mi, miért és milyen rossz. Vagy éppen jó.

Ami lényeges, hogy nem leszokni akarok a cigiről, hanem megszabadulni tőle. Azt akarom, hogy ne a cigi diktáljon, hanem én, hogy akarva-akaratlanul ne nyúljak a zsebembe érte, és miután elnyomom, ne arra eszméljek, hogy nem is tudom: cigiztem-e, vagy sem?

Szóval, ha a betegségem kezdetétől számolom, akkor ez a hatodik nap – persze az első négy nap alatt elképzelhetetlen lett volna, hogy egyáltalán a cigire gondoljak. És azt hiszem, most irgalmatlanul jól esne egy cigi. Nem először érzem ezt ma. Kis bizsergés a végtagokban – napközben inkább a kezem, most a lábam –, valami feldolgozhatatlan üresség a fejben. Túl lehet élni. Csak cigivel könnyebb lenne…