Volt ez… Volt ez a kemény három napom múlt héten, ami ágynak küldött, mint még soha semmi korábban az életemben. Szerdától péntekig teljes K.O., hívjuk mandulagyulladásnak, és maradjunk annyiban, hogy minden sejtem kemény harcot vívott az életben maradásért. Szombatra aztán kisebb javulás, estére a megvilágosodás: kicsit túlpörgettem ezt a húshalmazt itt magam körül, rohanások, stresszelések, nemevések, hirtelen-nagyevések, nemalvások, partizások – na meg az ezt végigkísérő, tömény és számolatlan, tulajdonképpen folyamatos dohányzás.

Te jó ég! Most kezd csak leesni, mennyit is cigiztem. Az ébredés, a nap első ködös gondolatai füstben fogannak, aztán még egy, alig húsz perc múlva a vonatig, arról le – ismét, buszra vár, leszáll, rágyújt, reggelit, végre valami keveset, művit, aztán persze cigi, közben már megy a meló, mikor-hol-kivel, egy-két anyag felvéve, irány a kávézó, addig is egy cigi, aztán a hosszúkávé mellé, míg nyílik a Word, az Outlook, még egy, és lehet is nekiesni a meló írós részének, cigivel a szájban, 1000 karakterenként egy szál – legalább. A cigi hamarabb fogy el, minthogy ebédelni kéne – arra úgysincs most idő –, boltba le, újabb doboz, már csak két cikk, és megvagyunk, és kész, és tényleg, csak mire három órával később, addigra az új doboznak a fele ismét csak szevasz. És még hátravan a napból legalább 6 éber óra – cigizés újra, esetleg összefutás és cigizés, vagy egy sör mellé is kettő-három, és akkor hazafelé, és… Az egyetlen, amit meg tudtam állni, hogy a vonatról leszállva rágyújtsak. Bennem élt a vágy, hogy amíg megteszem ezt a kurta, négyperces kis utat hazáig, elslukkolok egy cigit, de tudtam, hogy hazaérve úgyis az lesz az első. Ez azért már sok lenne, gondoltam. És meg is álltam – azt a havi 4-5 alkalmat kivéve, persze. És akkor itthon, csak úgy dől befele a cigifüst a torokba, mindegy, mi közben, lefekvés előtt még egy – és elalvás előtt is.

Most… Cigi-stop van érvényben. Ami azt jelenti, hogy hivatalosan nem dohányzom, és ma csak három szálat szívtam el. A hat éber órából még három nagyjából hátravan, meglátjuk, mi lesz. Régi cimborámtól azt a jó tanácsot kaptam, hogy találjam meg a számomra pozitív esszenciát abban, ahogy leszokom. Éljem végig a saját szenvedéseim, figyeljek rá, hogy milyen érzés lemondani valamiről – ami csak attól lemondás, hogy vágyom rá. Szóval, most cigizés helyett jobb híján inkább leírom, hogy mi, miért és milyen rossz. Vagy éppen jó.

Ami lényeges, hogy nem leszokni akarok a cigiről, hanem megszabadulni tőle. Azt akarom, hogy ne a cigi diktáljon, hanem én, hogy akarva-akaratlanul ne nyúljak a zsebembe érte, és miután elnyomom, ne arra eszméljek, hogy nem is tudom: cigiztem-e, vagy sem?

Szóval, ha a betegségem kezdetétől számolom, akkor ez a hatodik nap – persze az első négy nap alatt elképzelhetetlen lett volna, hogy egyáltalán a cigire gondoljak. És azt hiszem, most irgalmatlanul jól esne egy cigi. Nem először érzem ezt ma. Kis bizsergés a végtagokban – napközben inkább a kezem, most a lábam –, valami feldolgozhatatlan üresség a fejben. Túl lehet élni. Csak cigivel könnyebb lenne…